Kicsit finnyáskodva, szinte két újjal vettem kézbe ezt a tesztre kapott Fujitsu Amilo-t, de végül kiderült, egyáltalán nem volt igazam. Kapcsolatunk remekül alakult, néhány elkerülhetetlen, a nyitva hagyott vécéülőke jelentőségéhez mérhető apróságot leszámítva. Most, hogy szakítanunk kell, kicsit magával is rántott a mélabú.
Azért nem lett első látásra szerelem, mert két olyan jellegzetessége is van, ami húsz (tizenöt?) felett bárkit el tudna ijeszteni: az a fura szilikonos tapintású műanyag a billentyűzet körül, és a vizális tuningot képviselő roncsolt karikás mintázat a touchpad-tól jobbra és lefele (lásd a képen).
Az előbbi, mármint a gumibevonat egyébként nem pusztán dísz, hanem a cseppállóságot hivatott biztosítani, amit nem mertem kipróbálni, mert sose tudni, de a cseppállóság megéri a hülye tapintásérzetet, én ugyanis állandóan tartok valami folyadékot a gépeim mellett, annak ellenére, hogy köztudott, hogy életveszélyes. Ha asztali pc-ről van szó, legfeljebb billentyűzetet kell cserélnünk, de ha egy laptopról, akkor az egészet. Márpedig egy 149000 Ft-os kávét nem sokan engedhetnek meg maguknak.
Szóval a szilikonos tapintás indokolt és megszokható, főleg mert egy laptopon általában a billentyűzetet nyomogatjuk, nem a körülötte lévő üres területet, az viszont teljesen szokásos tapintású. A minta ügyében viszont tanácstalanabb vagyok: valószínűleg a célközönség, a gémerek ízlését szerették volna eltalálni, de nem tudom, sikerrel-e, mert nem vagyok benne biztos, hogy tudok róluk bármit is. Valószínűleg fiatalok.
Ez a Fujitsu ugyanis egy akkora erőmű, hogy könnyedén el tudná vezérelni a következő Mars-expedíciót is, miközben lefordítja cerkóf nyelvre – gondolom, az még hátra van – a Bibliát, természetesen a héber-görög eredeti alapján. Márpedig ilyen méretű erőmű csak azoknak kell, akik legalább ilyen létfontosságú, a kultúra és általában az emberiség fennmaradását szolgáló feladatot látnak el: játszanak.
Na jó, nem ironizálom el a dolgot, a játék a kultúra egyik legfontosabb adománya, akár a színjátékra, akár más formáira – például egy tárgyalásra – gondolunk. Az persze más kérdés, hogy a játékok fejlesztése egészen rossz útra tért szerintem, mert rég nem arra törekszik, ami egyébként minden játékban közös, hogy a meglévő szabályok között a lehető legtöbbet érje el, hanem egyszerűen felrúgja a sakktáblát. A legújabb játékok nem az öregecskedő, hanem mindig a legújabb hardvereket igénylik. Merem állítani, még mindig pentium procikon nyomulnánk, ha nem volnának. Emiatt egyébként mind a játékok fejlesztőit, mind az élvezőit akár pioníroknak is tekinthetjük, akik mindig újítanak, és nem félnek letérni a kitaposott ösvényekről.
Ez a Fujitsu Amilo igencsak durva motorral jár ezeken a vad és ismeretlen tájakon, csak hogy a legkeményebbet hozzam fel: a videókártyája természetesen Nvidiás csippel készült, és hatalmas, 1 GB-os memóriája van. Vannak a piacon netbookok, amiknek még a normál memóriája sincs ekkora böszme. Persze, játékokhoz igencsak elkell, mert ha ma még nem is, egy év múlva ez a konfiguráció már minimumkövetelménye lesz minden frissebb játéknak. Emiatt egyébként irodai közegben akár 5 évet is kibír, ott ráadásul a vízálló billentyűzet különösen jól jön.
De a többi fontos alkatrésze is “a méret a lényeg” elv alapján lett összeválogatva: Core2 Duo processzor, éspedig 2,2 Ghz órajellel, 4 GB memória és 320 GB merevlemez, legújabb wifi és ethernet hálózati csatolókkal. No és akkor még nem Sesett szó a LED-es kijelzőről, ami 15,6 colos, csili-vili, és – főleg játék közben – megezerszerezi az élményt, még világosban is. Persze a háttérbeli fényforrások néha tükröződnek a kijelzőn, de nem kell fényforrásnak háttal használni. Játszani sötétben kell, nem?
Mivel nem tudtam szert tenni a legújabb Call of Dutyra, noha életemben először volt olyan gép a kezemben, amihez éppen kijött egy világszenzációnak tartott játék, kénytelen voltam az előzővel tesztelni, és az a helyzet, tanúm is van rá, az első fél órában egyfolytában haldokoltam, mert hol az ütközetek effektjeit csodáltam, például az égő tárgyak közelében finoman remegő levegőt, vagy a tereptárgyak hihetetlen életszerű, és alig ismétlődő mintázatát, a felszálló port, vagy a hajnali fényben derengő bútorokat. Költészet volt a javából, bár a barátnőmnek hiába hívtam fel rá kétpercenként a figyelmét, valahogy nem érezte át a pillanatot.
Aztán végül magával rántott a játék, pedig próbáltam mindenhogy tesztelni a Fujitsut, de egyszerűen olyan volt, mintha ott se lett volna. Szép csendben generálta nekem a tárgyakat és az effekteket (és irányította a Mars-küldetést és a Biblia-fordítást közben a háttérben).
Gondoltam, majd adok én neked. Minden grafikai beállítást extrém csúcsra nyomtam a felbontástól (1366768) az életlenítésig, minden részletet, effektet bekapcsoltam, de *ennek az erőgépnek meg se kottyant. Iszonyat gyorsan töltötte a pályákat, még a Call of Dutyra jellemző százas méretű ellenséges hordáktól, járművektől és golyónyommilliárdoktól se lassult semmit. Mivel sose voltam kimondott gémer, sose hajtottam a legerősebb hardverre, de valami most eltörött bennem. Kezdem úgy érezni, hogy vannak esetek, amikor mindenből a legerősebbet kell venni, és ez a Fujitsu jó példa erre.
Szokásos netes-irodai használat mellett 3 és fél órát bírt az akksi, de még játékkal is kibírta 1 és egy negyed óráig. És ne feledjük, egy olyan játékerőműről beszélünk, amivel nyugodtan ágyban lehet tölteni a hétvégét, nem kell asztalhoz ülni, ami – tekintve hogy a játékot a szabadidővel szoktuk társítani – szintén nagyra értékelhető.
És mellesleg ezen a gépen a Windows 7 aerós effektjeit is igazán magukra találtak kompromisszumok nélkül.
Összegezve: semmiképp se utasítanám vissza, ha nekem akarnák adni (nyilvánvaló, hogy nem akarják), de szerintem a mostani ára is olyan, hogy nem kell különösebben elkapatott gyereknek lenni, vagy túl sokat nyaggatni a szülőket, hogy biztosítsuk vele az elkövetkező egy-két év játékos pillanatainak az alapját. Harmincasként már nehezebb ügy.
Bevallom, kicsit szomorúan adom vissza.
